Fogadjunk, hogy Gioconda-t, avagy közismertebb nevén Mona Lisát (az elsőt) sosem kérdezték meg, mit gondol a képzőművészetről. Naná, hogy nem. Hiszen nem ez volt a dolga. Az ő dolga abból állt, hogy ölbe tett kézzel várja a halhatatlanságot (a mellékelt kép is ezt a pillanatot örökíti meg...) persze mindezt napokon, sőt heteken keresztül kellett művelnie egy piktor kedvéért, aki nevezetesen az eddig élt egyik legzseniálisabb művész, Leonardo da Vinci volt.

A krónikások arról sem számoltak be, hogyan értékelte a festményt, amikor először megpillantotta. Vajon azon morfondírozott-e magában, hogy: "ejj, 2 hétig itt ültem ennek a Leonardonak modellt és a festményen látható alakkal még köszönőviszonyban sem vagyok", avagy: "hú, micsoda jó ecsetje van ennek a festőnek, kísérteties a hasonlóság köztem és a kép között. Bár a táskákat a szemem alól igazán kihagyhatta volna és csalhatott volna kicsit a hajzuhataggal is. Nem kellett volna annyira hangsúlyoznia Francesconak, amikor megállapodott ezzel a Vinci-i piktorral, hogy minél pontosabban fessen le engem. Bezzeg Donna Toscane képe... A festményen egy nádszálkarcsú hercegnőt csodálhat a szemlélő, ám amikor meglátja a modellt teljes valójában, valószínűleg azt gondolhatja, fényes nappal rémálmok gyötrik... Bár az is igaz, Toscane portéját nem az én festőm pingálta, és a rossz nyelvek szerint Toscana herceg 15 aranydukátot adott a mesternek, hogy rémranda arája vonásaiba hamvas ágyasa szépségét csempéssze bele. Ám mégis, amikor unokáim gyermekei a rólam készült portéra pillantanak majd, egy átlagos, táskásszemű asszonyt látnak mint dédanyjukat. Ám Donna Toscane leszármazottai bizonyára a legszebb szalonjuk díszhelyén tartják majd a tündérszép felmenőről készített képet." - akár ezt is gondolhatta Lisa.

A Leonardo da Vinci által megfestett mosolytalan mosolyú hölgy részint a festőóriás egyik védjegyévé, részint pedig a XVI. század művészetének szimbólumává vált. És erről senki nem kérdezte, akarja-e vagy sem, tetszik-e neki ez a korszak avagy inkább a múltbéli stílusok egyikéhez vonzódik jobban. Nem állt lehetőségében, hogy kifejtse véleményét.

Nem úgy, mint négylábú utódjának, eme blog névadójának...

Történt, hogy egyik reggel korán be kellett mennem a városba. Mivel aznapi munkám nem engedte, hogy magammal vigyem Lisát, és a szülők kertjében működő "kutyanapközibe" sem akartam elvinni, így aznap délelőtt otthon maradt a lakásban (mint már korábban jópárszor).  Néhány óra múlva hazaérkezvén a bejárati ajtó előtt a lakáskulcsot keresgéltem, amikor rossz érzésem támadt. A qtty nem sertepertélt az ajtó túloldalán mintegy 120 decibelles farokcsóválás kíséretében (igen, ő ilyet is tud - 120 decibellel csóválni a farkát). Szóltam neki, semmi reakció...

Kulcsot gyorsan bedugtam az ajtóba, majd nyitottam az ajtót. Nyitottam, de nem nyílt. Érzékeltem, hogy valami a túloldalon akadályoz abban, hogy bejussak. Mintegy fél másodperc telt el, míg végigfutott az agyamban, mi lehet ott. Leizzadtam, hogy valami leszakadt vagy bedőlt és agyoncsapta a kutyát. Aztán sikerült résnyire nyitnom az ajtót. Ekkor ismét szólítottam Lisát. Nos, a farokcsóválás megérkezett és a boldog nyüszítés is. Ok – könyveltem el magamban megkönnyebbülten – ezek szerint a kutya él. Már csak be kéne jutni. Elkezdtem benyomni az ajtót. Az lassan engedett. Aztán rájöttem, hogy egy nagy kép dőlt be az ajtó elé.

A falhoz támasztva tartok egy mintegy 140 x 140 centiméteres reprodukciót, amely persze nem ér milliókat, de mivel kölönleges reprodukcióról van szó - merített papírra sokszorosították és összesen 100 darab készült belőle - ezért nagy becsbe tartom. No meg az alkotója miatt is. Egy emberalakot ábrázol, sötét tónusú színekben. A sötét színek miatt azonban nem akartam felrakni a falra, nagyon uralná a nappalit. Ezért a fal mellé támasztottuk a bejárati ajtónál addig amíg megtaláljuk végleges helyét.

Úgy tűnik, hogy Lisának nem tetszett a kép. Gondolta, na majd ő megmutassa ennek a gazdinak, hogy mijaza műkritika. Fogta, feldöntötte a képet, hogy amíg ez lehetséges, addig ne lássa azt. Ezzel kívánta finoman jelezni, hogy nem akar egy lakásban élni ezzel az alkotással, hiszen nem tetszik neki az.

Ám azzal nem számolt, hogy mindez úgy sikerül, nagyon kevésen múlik az, hogy a gazdi be tudjon jutni a lakásba. Mázlija volt. Bejutottam. Meg mázlija volt a képnek is. Nem lett semmi baja.

Most újból napirenden van a téma, hogy a kép felkerül a hálószobához vezető lépcsőfeljáró falára. Ott még a kutya se látja (hehe), ám addig is biztonságos helyen van, míg egy nagyobb, tágasabb lakásba költözve nem találunk neki megfelelő helyet.

A kutyáról meg kiderült, hogy fogékony a képzőművészetre. Lehet, ha végzünk az alapfokú kutyaiskolával, beiratom művtöri szakra...