Egy évesek lettünk - már ami az együttélésünket illeti Mona Lisával. Ma egy éve, hogy elhoztam az Illatos útról.
Azt hiszem, hogy eddig csupán meséltem róla, de még nem mutattam meg azt a bizonyos számlát, amelyet akkor kaptam, amikor "megvettem" Lisát. A mennyiség egységénél a "db" a mennyiségnél "1" és a termék megnevezésénél pedig az szerepel "kutya".
Kicsit morbid, dehát az adóhatóság nagy úr és egy sintértelepen is rendnek kell lenni - már ami a házipénztárat és a kiadott számlákat, valamint a telepről elvitt kutyákat illeti.
Nos, íme az a bizonyos számla. Kipengettem az ezeregyszázat, osztán már vihettem is a kutyát.
Azóta eltelt 365 nap, megismertük egymást, ő engem, én őt. Mikor rájöttem, hogy mennyire jófej, rendes, nyugodt kutya, akkor gondoltam bele, hogy micsoda mázlim volt, amikor egy fotó alapján kiválasztottam és hazahoztam őt. Hiszen akár lehetett volna idegbeteg, szobatisztaságot megtanulni nem akaró, állandóan ugató, mindent szétrágó és még sorolhatnánk milyen egyéb rossz tulajdonságokkal rendelkező eb. De nem. Egy nyugodt, kedves, szeretetreéhes, szófogadó (no persze már amikor...), játékos, szobatiszta, egészéges, életvidám kis qttty az én Lisám.
Azt hiszem tényleg ajándékba kaptam őt az égiektől, egy igazi kis álomkutya. Azt pedig nagyon fontos megemlíteni, hogy olyan rendszert vágott az életembe, amilyet magam sosem tudtam korábban pl. a reggeli és esti sétákkal, a kajafőzéssel etc.
És ugyancsak Lisának köszönhetően tudatosult bennem, hogy nem úgy van az ám, hogy az ember minden tekintetben felsőbbrendű a kutyáknál, hiszen rengeteget tanulhatunk mi is ezektől a kis négylábúaktól – hogy csak néhányat említsek azok közül, amelyek hiányának köszönhetően ma alig van néhány normális párkapcsolat az evolúció csúcsának nevezett kétlábú egyedek között – például az önzetlenséget, a hűséget és a türelmet. Na mára ennyit az észosztásból. :) Cáfoljatok meg nyugodtan, ha nem így gondoljátok.
Történt nemrégiben, hogy szüleim egyik kutyája a nyár beköszöntekor egy qtyakozmetikus segítségével megszabadult bundája jórészétől. Marcipán egy puli és valami más fajta kutya keveréke, mindenesetre a nagy szőrét a puliktól örökölte. A forróság közeledtével kis ködmönkéjében valószínűleg igen hamar hőgutát kaphatna, emellett pedig a tél alatt nemezessé és nem túl gusztusos módon csimbókossá vált szőrétől megszabadítani számunkra is ez a legmegfelelőbb időpont. 
Fogadjunk, hogy Gioconda-t, avagy közismertebb nevén Mona Lisát (az elsőt) sosem kérdezték meg, mit gondol a képzőművészetről. Naná, hogy nem. Hiszen nem ez volt a dolga. Az ő dolga abból állt, hogy ölbe tett kézzel várja a halhatatlanságot (a mellékelt kép is ezt a pillanatot örökíti meg...) persze mindezt napokon, sőt heteken keresztül kellett művelnie egy piktor kedvéért, aki nevezetesen az eddig élt egyik legzseniálisabb művész, Leonardo da Vinci volt. 
Úgy egy hónappal ezelőtt, amikor totági barátnémnál tiszteletünket tettük Lisával, mondta, hogy ő is örökbe akar fogadni egy qtyut. Először kicsit hülyén nézhettem rá (nem véletlenül, hiszen van már két kuytája: Ordi, a fakasqtty és Tüsi, aki Tigi lánya, azaz egy staffordshire és egy vizsla keveréke… hehe), s mivel arcomról leríhatott, hogy nem nézem százasnak barátnémet, gyorsan további információkkal is szolgált. Elmondta, hogy állatmenhelyes lapokat nézegetett a minap, amikor ráakadt Angira. Úgy döntött, hogy Anginak nála a helye. Ugyanis elég nagy a valószínűsége, hogy őt senki más nem akarja majd befogadni. Mivel Angi egy háromlábú qtty… 
Nos, Borsó kedvéért következzék a vasárnap története Billyvel:
Azt hiszem február 3-án láttam meg őt először. Egy honlapon láttam egy fotót róla. Mosolygott és mégsem... Játékosnak tűnt. Megtetszettek a színei is: barna és fekete a domináns színek. 