Találkozásunk első pillanatától kezdve fantasztikus nyugalom árad Lisából. Néha már-már a depressziót kutatom a tekintetében, vagy valamiféle betegséget, amely ennyire nyugissá teszi őt. De aztán mindig elhesegetem ezeket a gondolatokat, hiszen amikor sétálni megyünk, rögtön felélénkül és ha a lakásban elkezdek játszani vele, akkor is rögtön veszi a lapot. Valószínűleg alaptermészetében egy békés, nyugodt és nagyon barátságos, bújós qtyi ő. Ezt kutyatársaival szemben is tapasztalhatom, sokszor szívinfarktus közeli állapotba kerülök miatta, ugyanis sétáink során előfordul, hogy a kerítést éppen szétkapni kívánó, területét rettenetes acsarkodással és agresszivitással megvédeni kívánó kutyához békésen odasétál és elkezd szimatolni felé. Ilyenkor összes erőmet bevetve rángatom el őt a pórázzal, hiszen nem nagyon szeretném őt orr nélkül látni... Végülis nem a Szfinx nevet adtam neki... Mona Lisához orr is dukál.

Amikor hozzám került és küldtemnéhány barátomnak fotót róla, azon gondolkodtam, hogy hogyan lehetséges az, hogy ezt a szép kis qttyátot nem vitte el senki az alatta a 3 hónap alatt, amíg az Illatos úton volt. Hiszen mindenki, aki meglátja, rögtön elkezd áradozni róla, hogy milyen helye meg aranyos kutya. Nos, a kérdésemre egy barátnőm talált választ: azért nem vitte el senki, mert rád várt. és tényleg! :) Naaa... jólvan, tudom ez kissé tündérmesés. De valóban így érzem. És szerintem ő is. Mi egymáshoz tartozunk.

Előfordul, hogy bosszúságot okoz, de nagyon ritkán. Ellenben az a szeretetbomba, amit reggelente kapok tőle, amint a galériában található hálószobából lemegyek a nappaliba, az megfogalmazhatatlan. Teljesen más hangulatban kezdem a napokat, amióta Lisa van. Még a korábban kelés is gördülékenyebben megy. Hiszen minden reggel le kell vinni sétláni, azt követően kezdődhet csak el a napi rohangálás.

Járunk kutyaiskolába is. Múlt hét szombaton mentünk először. Majd vasárnap reggel volt a második alkalom. Először kissé furcsán nézett rám Lisa, amikor rángattam a pórázt és az volt a feladata, hogy szorosan mellettem menjen - nem szokott ehhez hozzá. De aztán belenyugodott, hogy a hülye gazdinak aznap épp olyan heppje van, hogy most mellette kell menni.

Fotó: Ecc

Ügyesen ült, a fekvés is sikerült néha, ám  azzal a feladattal, amikor el kellett lépjek a kutya mellől és neki ott kellett volna maradnia, állandóan kudarcot vallottunk. Ahogy megmozdultam, márugrott is fel, hogy "na, okés, akkor menjünk".

Okos kutya nagyon, úgyhogy valószínűleg hamar el fogja sajátítani a feladatokat.